„A kis Bence nagyon fontos személy az életemben. Ez a jóval születése előtt speciális kamerával lefényképezett kicsi fiú szüntelen azokra emlékezete, akik a munkámban a legfontosabbak. Mindazokra a hozzá hasonló csöppségekre és anyukáikra, akiknek oly nagy szükségük van a gondoskodásomra. A felnőttekkel azonban időnként megesik, hogy épp arról felejtkeznek el, ami a legfontosabb, különösen amikor állandóan elfoglaltak, rengetek vaskos könyvet olvasnak és egyre okosabbak és okosabbak akarnak lenni… Épp ezért kereteztem be és tettem ide az asztalomra a kis Bence képét már évekkel ezelőtt. Az idő során egészen hozzászoktam csendes jelenlétéhez. Én dolgoztam, ő pedig szunyókált, nem is tudva, milyen nagy szolgálatot tesz nekem. Ahányszor csak felnéztem a jegyzeteimből, pillantásom mindig az alvó csöppségre esett. Azon az alkonyon, még mielőtt az est leszállt, ugyancsak megállapodott rajta a tekintetem. Ebben a percben a lenyugvó nap egy sugara szelíd fényt vetett Bence képére, miközben ő maga kinyitotta a szemét és megszólalt:
– Már olyan régóta ismerjük egymást. Beszélhetnék veled?”
