A Für Elisé-ből már tudják az olvasók, anyám-apám zeneértő tehetsége belőlem sem hiányzott, csak a hangokat bennem szöveg kísérte. A szöveg hamar megszólalt, nekem is örömömre, más kérdés, hogy iskolámban praktikusabb lett volna, ha elfogadják az iskolai zenei élet mesterei a szavak üzenetét, de a szomorú békekötés után nem lett volna megnyugtató szembesülni egy elkeseredett gyermek igazmondásával.
Az olvasó e kötetben azokat a hangjátékokat találja meg, amelyeket az apa-anya tehetségét más szinten-formában örökölt Szabó Magda tud felmutatni. Szondy tanár úr esküszik zenei tehetségére is, a tíz-tizenhárom éves korában papírra álmodott zenés játékait a haza bánata, a síró folyók ihlették, sok mindent tud már, sok mindent még nem. Majd megtanulja. Ha nem is erről ír, Európával van gondja, az értelmetlen zenehallgatókkal, a tényleges helyzet mögül vérszínnel világító sebesülést siratja a gyermek-alkotó, aki két évtizeddel később már színpadképes játékba zárja megrettent haza- és művészet-szeretetét. Még hogy sejtené, hogy pár évtized elteltével a szicíliai Palermóban neki ítélik a fődíjat, s régóta ismerik színpadszerű alkotásait, amelyeket végigsír-nevet a közönség. A hangjátékok már előre jelzik a rövidesen színpadot nyerő drámai alkotások létrejöttét.
