Élünk, éldegélünk, s egyszer annyira elromlik bennünk valami, hogy ki kell hívni a mentőt. A kórteremben az ember megszeppenve, zavarodottan pislog a betegtársakra, azok hozzátartozóira és különösképp az itteni félistenekre, a professzor úrtól a takarítónőig. Tőlük, az élet és halál fölötti fehérköpenyes bíráktól várja a döntést, a csodát, hogy visszakerülhet a hirtelen oly messzinek tűnő világba. Pénzzel, ismerőseinek hadrendbe állításával vagy sűrű imádkozással próbál kapaszkodni maradék lehetőségeibe. S ha közlik vele: egy százaléknyi az esélye az életben maradásra és kilencvenkilenc arra, hogy nem tudnak rajta segíteni, hát valahogy meg kell barátkozni ezzel a helyzettel is, hogy legalább a végső búcsúhoz meg tudja menteni emberi méltóságát. És előfordulhat, hogy minden tudomány ellenére, puszta oda nem figyelés miatt meghal, észre sem veszi. Mert nem misztikus élményekkel éled újra, csak egy kis sötétség után közlik vele, hogy alig tudták visszahozni a túlsó partról.
A történetnek – pontosítás végett – több alcíme is lehetne: tudósítás a betegágyból vagy az egészségügy alulnézetből avagy találkozás a Halállal… A kéziratot elolvasó egyetemi tanár mondta: ha megjelenik a könyv, minden orvostanhallgatójának ajánlaná, hadd lássák – mielőtt gyógyítani kezdenek! –, miként fest az intézmény a beteg perspektívájából. A szerző elsősorban egészséges embertársainak ajánlaná: hadd legyen sejtelmük – mielőtt betegeskedni kezdenek! –, mi vár rájuk odabent, hátha jobbnak tűnik halogatni ezt a kirándulást.
Egy megállapítás bizonyosnak tűnik: ha az első komolyabb kórházi kalandot túléli, egészen más ember tér vissza a civil világba ahhoz képest, mint akivel előtte elszirénázott a mentő.
