"Gyakran a betegség jobb ízű, mint a gyógyulás. Negyvenszázalékos halláskárosult vagyok, harmincszázalékos vak, hatvanszázalékosan szenilis, de azért még meg tudom tartani az előadásaimat, el tudom sütni a régi vicceimet, megakad a tekintetem a szép arcon, és vég nélkül hallgathatom a nők titkait, amelyeket ők bíznak rám az előadásomat követő reggeleken, miközben kávét kortyolgatunk, és lekváros pirítóst eszünk. És mielőtt felszállok a gépre, amelyik hazavisz vagy a következő előadás helyszínére, megcsókolnak, és én visszacsókolom őket, és mindig elmondom a jól begyakorolt szöveget: „Ha még élek, látogasson meg, amikor New Yorkban jár.”