A 20. századtátongó sebeivel a történelem egyetlen katasztrófája sem hasonlítható össze. Mivel a történelmet a győztesek írják, 1945-től napjainkig, megtanították az emberiségnek, hogy miért és hogyan kellet meghalni a két világháború poklában százmillióknak. Ugyanakkor megdöbbentő tény, hogy egy egész emberöltő irodalmáról és győzelmes propagandájáról kezd kiderülni, hogy állításai jelentős részének az ellenkezője az igaz. Egy mozgalmas kor egész politikai tevékenységéről válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy egy rosszul leplezett brutális önzés igazolhatatlan erőszakjánál alig volt egyéb. Jól ismerjük a 20. század eme iránymutató „cölöpjeit” a Szarajevóban eldördült lövésektől kezdve, a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombákig. De vajon ezek a „cölöpök” a helyes irányt mutatják nekünk? Valóban a világ jobbik fele küzdött a sötétség erői ellen? Ez részben igaz! De kik és miért segítették életre a sötétség erőit, hogy aztán igazolhassák a maguk erkölcsi fölényét – bár egy Szovjetunióval az oldalukon ez nem volt könnyű –, amelynek egy két kivételtől eltekintve (pl. a Holokauszt), semmi közük nem volt a morálhoz?
Ez az írás fellebbenti azon maszk alatti embertípus igazi arcát, akiket Eisenhower tábornok (majd elnök) emlékiratában „keresztes vitézeknek” nevez. De ezek a keresztes vitézek nem a Grál szentségéért rántottak kardot, hanem aranyértékéért. Ma már tudjuk, hogy a Manhattanban és a londoni City, szabadkőműves páholyaiban üldögélő urak, nem Artúr király kerek asztalának lovagjai voltak. Dacára a hatalmas emberáldozatnak, ez a kielégíthetetlen aranyéhségű Moloch mégsem tudta megszerezni a Grált, de mint napjaink eseményei bizonyítják, egy percig sem mondtak le róla.
