Egy menő New York-i újságírónő durva memoárja elveszett, részeg éjszakák…
Fokozott elővigyázatossággal haladok át a hotelportás előtt, és remélem, nem látszik rajtam az erőlködés. Nem akarom, hogy azt gondolja, na, megint itt egy amerikai lány, aki jól berúgott Párizsban. Az utolsó, amire emlékszem, hogy végigvonulok az előcsarnokon, miközben cipősarkam egyenletesen kopog, akár egy metronóm. Aztán semmi másra. Az égvilágon semmire. Vicces, kíméletlen és klisémentes: Sarah Hepola memoárja kendőzetlenül beszéli el, milyen az, ha az ember csinos fiatal nő létére félelmetes nagy szeszkazán, és ráadásul büszke is erre.
Hiszen inni baromi jó dolog, nem? Sarah gyakorlatilag folyamatosan bulizik: mindig ott van minden koktélpartin, a bárban kivétel nélkül záróráig marad, és ennek megfelelően egy csomó bizarr helyzetbe keveredik. Pontosan mi is történik vele: viccesek ezek az epizódok, vagy talán már inkább gázosak? Másnap reggel Sarah enyhén szólva semmire sem emlékszik, ezért csak nehezen, apránként tudja összerakni, hogy voltaképpen hol is tart az életben.
Hogyan lett a pöttöm, Stephen King-rajongó fiatal lányból szétcsúszott, zűrös nőszemély, aki a legkülönbözőbb formákban tolja magába a piát, vagyis az univerzális üzemanyagot? Sarah Hepola memoárja nagyon súlyos világba nyit bejáratot, ahol a röhejes sztorik tőszomszédságában óriási, parás szakadékok tátonganak.
