Az erős, energikus, de már nem fiatal férfi megtudja, hogy daganatos betegségben szenved, és nem sejtheti, hogy mi vár rá és mennyi ideje van még hátra. Más az ő helyében összeroppanna, feladná a reményt, leszámolna az életével, Felix azonban férfi a talpán, és hasonló bátorságról tesz tanúbizonyságot elbűvölő egyéniségű felesége, Rina is. Elhatározzák, hogy fityiszt mutatnak a kaszásnak, és siránkozás helyett nekilátnak, hogy megvalósítsák fiatalkori álmukat. Vásárolnak egy jól felszerelt vitorláshajót, és a messzi Ausztráliából a Földközi-tengerre teszik át a támaszpontjukat, amolyan tengerjáró-vándorcigány életmódot alakítva ki maguknak. Egyetlen céljuk van: élvezni a mindennapokat, a csendes szépségeket, a testi-lelki örömöket, s igyekeznek nem gondolni arra, hogy vajon meddig tehetik még, melyik napon kopogtat az ajtajukon a végzet. És ha a betegség ismét felüti a fejét – mert ez is megtörténik –, akkor is csak azon jár az eszük, hogy mikor lesznek úrrá rajta, mikor térhetnek vissza szeretett hajójuk fedélzetére, a hullámok hátára.
Ez a gyönyörű és megrendítő könyv valójában nem arról szól, ami a tulajdonképpeni témája: a mediterrán tájakról, a régi civilizációk emlékeiről, és még csak nem is a két főszereplővel megesett, szép számú kalandról, a viszontagságokról, a viharokról, a tenger veszélyeiről. Sokkal inkább a létezés ajándékairól, amelyeket nekik, a halál torkában álló bátor és büszke emberpárnak szórnak két kézzel az istenek. És ők méltók erre a hasonlíthatatlan kegyre, nem hajlandók megtörni, kilenc felejthetetlen nyáron át dacolnak a fátummal, amely persze lesújt végül, de legyőzni nem képes őket, mert ezek az emberek tudnak valamit, amit a vak és ostoba sors sem felfogni, sem megváltoztatni nem képes. Azt, hogy az élet mindig és mindenen felülkerekedik.
