1977 tavaszán, két évvel a Sorstalanság megjelenése után a Lukács uszodában valaki megemlítette Kertész Imrének, hogy a Neue Zürcher Zeitungban néhány héttel korábban írtak a regényről. Másvalaki tudta a dátumot is, egy londoni barát pedig elküldte a lapkivágást. Az írás szerzője Eva Haldimann, magyar származású, Svájcban élő irodalmár volt, aki akkor már több mint egy évtizede rendszeresen, alapos és értő figyelemmel követte és ismertette a világlap olvasóival a magyar irodalmi élet fejleményeit. „Talán nem is sejti, hogy a némasággal folytatott napi küzdelem közepett milyen különös ajándék számomra egy független szellem méltató érdeklődése” – írta Kertész egyik első levelében Eva Haldimann-nak. Két és fél évtizeden át tartó levelezésüknek ez a legszebb, legszemélyesebb és a levelekben újra meg újra feltűnő mozzanata: az író ír érzékeny és hű olvasójának, akihez idővel már igaz barátság fűzi. Tervekről, utazásokról és emberekről tudósít, kétségekről, szorongásokról és „a világ tébolydájá”-ról. Izgalmas alkotói- és kordokumentumok ezek a levelek, sajátosan személyes perspektívában mutatják meg a közelmúlt évtizedeit, illetve az azóta már jól ismert regények, esszék születőfélben lévő, legjellegzetesebb motívumait. És minden szavukon, a legszemélyesebbeken is ott a Kertész-védjegy: az individuumé, akinek számára „a boldogság kötelesség”.
