A korán meghalt kitűnő költő önéletrajzi regénye egy csepeli prolifiú tapasztalatainak, érlelődésének, önmagára eszmélésének története és „fölnevelő” környezetének szociografikus hitelességű ábrázolása. Balázsovics verista színekkel festi a svábokból és magyarokból, parasztokból, munkásokból és kispolgárokból összeverődött mikrotársadalom tablóját az ötvenes, hatvanas években. Az „álomittas” gyerekkor és az emberpróbálóan kemény, ugyanakkor felelőtlen kamaszévek filmszerű képsorokban peregnek az asszociatív emlékezés szeszélye és rejtett törvényei szerint. A cselekmény menetét reflexiók szakítják meg, higgadt távolságtartással ellenpontozva a „testszagú jelenlét” brutális érzetét keltő emlékvilágot. Tájak, színhelyek, alakok, mozdulatok sokaságában kel életre az eltűnt idő. Saját egykori arcait, hol elmosódott, hol mikroszkopikusan részletezett vonásait is szinte idegenként, meglepetve fedezi föl az emlékező. A „vörös Csepel” hamis mítoszának lerombolása, képzetének radikális átalakítása új, hiteles jelentést ad a „legyen benned tartás” szemérmes morális üzenetének. Igazi epika, jó olvasmány, amely a pikareszk és a nevelődési regény hagyományát megújítva mond eredetit a sors és a személyiség találkozásáról. Lator László
